Milyen embert is nevelünk a Refiben? Egyáltalán, miben más a keresztyén nevelés, mint az általános emberformálás? Ezekre a kérdésekre nehéz rövid választ adni, mert annyi mindent kellene itt elmondani vagy leírni. Én most egyetlen fontos dolgot, szemléletet, attitűdöt szeretnék kiemelni így, a naptári évünk vége felé.

Emlékszem, amikor iskolás voltam, mindig minden azon az egy napon múlt, ami épp fölvirradt reggel. A jelen telítette be az érdeklődésemet, a látókörömet, az időfogalmamat: az volt a legfontosabb, ami épp itt és most történik velem, az osztályban, az iskolatársakkal, vagy otthon. Legföljebb az jelentett jövőképet, hogy holnapután jön a Fradi–Újpest. Meg valami halvány köd arról, hogy egyszer én is felnőtt leszek.

Aztán, ahogy teltek a kerek tízesek, úgy kezdte látni az ember a saját életét és a világot a telő évek, évtizedek távolságából. Azzal a tapasztalattal szembesültem, hogy milyen nagyot tud változni a világ az évek alatt, és mennyire jelentléktelenné lesz az, ami tegnap még olyan fontosnak tűnt.

A Krisztusról elnevezett embereknek azonban lett egy átütően más rálátásuk az időre. Ez abból fejlődött ki, hogy ami a legeslegfontosabb eseménnyé lett számukra, az mindig a holnappal jön közelebb hozzájuk. Jézus közelre várt visszaérkezése hatotta át az első keresztyének gondolatait, érzéseit.

Krisztus várása adventben, a karácsonyi és évfordulós ünnepkörben alapélményünkké lehet: az előre tekintés, a jövőből jót váró, biztató érzéssé! S attól se kell tartanunk, hogy ha ráállunk erre a nézőpontra, akkor lemaradunk a jelenről, a karnyújtásnyira lévő esélyeinkről. Ellenkezőleg!

Az ember életösztönei mélyén működik egy vészmechanizmus. Amikor fenyegetést észlel, akkor beélesednek az érzékei, hevesen ver a szíve, egy ugrásra kész, készenléti állapotba kerül az ideg- és vázizomrendszere, a pszichéje a csúcsra fűti fel az egész szervezetét, hogy bármikor a legjobb teljesítményt nyújtsa az életéért.

Biztos, hogy létezik egy másik átható mechanizmus is: a jövőből feltöltődő léleké. Ez valahonnan a láthatatlanból gyűjt energiákat arra, hogy tisztábban lássuk a jelenünket, a jövőnket, ebből a mai feladatainkat, s erőt merítsünk a reménykedésre és az alkotómunkára. Az életünk és a világ súlyos gondjain átlátva ismerjük föl a legfőbb jót, ami ránk vár. A felénk közelítő teljességet, amely egy isteni és egyben emberi személyhez kötődik.

Ha ezt a világlátást megismertük, és magunkévá tettük, akkor jó megosztani ezt a „tartalmat” azokkal, akiket a legjobban szeretünk: a társunkkal, a barátainkkal és főleg, a gyerekeinkkel. A keresztyén nevelés valahol itt kezdődik, és itt végződik: ha a gyerekeink meglátják rajtunk, mi hogy élünk meg egy nehéz időszakot, mi az, ami átsegít minket a válságokon, a kudarcainkon, s talán egyszer majd, az életfogyás nehéz fázisain is.

A legtöbbet adjuk át az életről nekik, ha ezt veszik át tőlünk: ösztönösen és szakadatlanul jót várunk attól, ami jön. Mert ismerjük azt, Aki jön. Mert minden nappal, minden évvel közelebb kerülünk Hozzá, akit várunk. Így minden téli sötéten átüt a növekvő napunk fénye, amelyre az egyházi címerünk főnixmadara is föltekint. Az a főnix, amely jelképesen mi is lehetünk, Krisztus mai tanítványai, s amely a próbák tüzében is megújul, mert a Nap felé fordítja a fejét.    

Dr. Kádár Péter