Megtanultuk régen a köszönésünket, a református üdvözlést. A hozzánk érkező elsősök is tudják már, s ha a Refi Oviba jártak, már óvodáskorukban megtanulták. Mégis, jó újratanulni, hogy megmaradjon a veleje, és ne váljon gépiessé a szánkon. Áldás, békesség! A legjobbat kívánjuk vele, amit csak egyik ember kívánhat a másiknak.
Aki hozzánk érkezik mint diák, tanár, vagy segítő alkalmazott, az első újdonság, amivel találkozik, a köszönésünk. A Refi kapuján belépve – immár harminc éve – ezt a szép, református szokást ízlelgeti mindenki, aki hozzánk csatlakozik. Templomainkba lépve hallja másutt. De mit is kívánunk vele, amikor így köszöntjük egymást?
Kezdjük az áldással! Hát az meg mi fán terem? Eszik-e vagy isszák? Az áldás egy nagyon régi hagyományra nyúlik vissza. Az áldás egy különös, kicsit titokzatos szó. Azt rejti, ami az életet kerekké, jóvá, széppé teszi. Az élet teljessége és ereje. Haldokló családapák hívatták magukhoz fiaikat, legelőbb az elsőszülöttet, hogy elhaló szavuk utolsó leheletével még átadhassák nekik az életerőt. Ismerjük ezt Ábrahám, Izsák, Jákób, József történeteiből. Az áldás, ez az életerő olyan kincs, amit az ember nem birtokol, csak letétbe kap, megőrzésre, gyarapításra, továbbadásra. Az áldás olyan, mint maga az élet a be- és kijáratnál: nincs az ember birtokában. Ajándék, amit a Teremtő Isten, a Gondviselő Isten, a Szabadító Isten ad annak, akit kegyeiben részesít.
És a békesség? Nagy méretekben, a népek történelmének felülnézetében a háború végét sejteti. Mennyire vágyják, vágyjuk ezt sokan, akiket a közeli hadakozás rengései rémítenek és szegényítenek! Hát még azok, akik a bőrükön érzik a háborúskodás fenyegetését, akiket utcán fogdosnak össze, hogy a harctérre vigyék őket, akik az otthonukat hagyták ott a rakétacsapás elől menekülve, akik sötétben botorkálnak egy pincében, mert az óvóhelyen veszélyes fényt gyújtani…
A békesség persze, ott, a nélkülözésben az, ami a legborzasztóbban hiányzik. Ám, tudjuk, hogy a békesség megléte vagy hiánya nem a harctéren alakul ki, ott csak kicsúcsosodik. Az, hogy van-e békesség emberek között, akár kicsi, lakótelepi lakások szűk szobájában dől el, egy pár, egy család tagjai között. Mi tölti meg a szobák légterét? Szeretet és egyetértés, vagy feszült gyűlölködés és veszekedés? Aki kívülállóként egy kis időt is eltölt egy viszálykodó házban, az előbb-utóbb felkiált: ’Jaj, hagyjátok már abba!’ A békesség hiánya egyszerre maró és megnyomorító érzés, mintha mázsás súly alatt heverne valaki, mozdulatlan, mert minden moccanás csonttörő fájdalmat okoz.
Áldás, békesség! Az ókori kelet vándornépei őrizték nemzedékről nemzedékre. Füves, félsivatagos pusztákon vándorló pásztorok, és a kopár kietlenben zarándokló utazók köszöntötték így egymást, a béke és az élet jókívánságával. A kavargó szél és a délszaki nap heve ellen egész testet takaró ruhába burkolózva nem sok látszott egy emberből. Nem lehetett tudni, mit akar, aki szembe jön, mit hoz magával és mit szán neked: vizet a kulacsában, vagy éles pengéjű tőrt, amivel az életedre tör. Egyedül az áldást, békét kívánó köszönése árulta el, hogy nincs mitől tartanod, aki szembe jön, békés szándékkal közelít, te pedig háborítatlanul folytathatod utadat.
Áldás, békesség! Ez a két régi szó olyan, mint egy antik aranyérme két oldala: két külön ábrával, felirattal, mégis egybeforrt kincs, felbecsülhetetlen értékű. S mint ahogy egy többezeréves ókori lelettel, ezzel a két szóval is az a helyzet, hogy sugárzik belőlük az örök értékük. Érezzük, amikor halljuk, hogy ezeket nem szabad veszni hagyni, kidobni, elfelejteni, akár egy régi aranyérmét. Örökségünk, amit tovább kell adnunk egymásnak, kicsinek-nagynak. Olyan örökségünk, amit az örök áldás és békesség erőközpontja, Isten Egyszülött Fia adott nekünk. Ez az életünk, a jövőnk foglalata. Milyen kiváltság, hogy ezt mindennapi vagy legalább, minden vasárnapi köszönésünkben viselhetjük, osztogathatjuk, anélkül, hogy a magunkét elveszítenénk. Sőt, így maradhat a mienk, ha minél többet adunk belőle, nemcsak a szavainkkal.
Kádár Péter
