Még közelebbről, mint a krími háború tektonikus lökései, amelyek – mindazonáltal – élénken foglalkoztatták az akkori hazai értelmiség és politikai osztály közvéleményét. A nagyvilág mai háborúja azonban itt van, s a másik nagy költő szavával, „dönget kaput, falat”.
Akkor sem, most sem elsősorban az aktuális szövetségi rendszerünk érdekei miatt ráz meg minket az ágyúdörgés. Habár, akkor is, Ausztria hadba szállása könnyen magával rántotta volna az osztrák vezénylet alá sorolt magyar bakákat, és, ne legyenek illúzióink, a mi fiainkkal ugyanezt tenné egy esetleges NATO-részvétel. Ám, reménykedjünk és fohászkodjunk ezért, hogy erre ne kerüljön sor!
Mégis, más szálon zaklatta a harctéri zaj a magyar lelkeket, köztünk Vörösmartyét: a szívbeli összetartozás láthatatlan vezetékein át. Akkor a keresztény világ összetartozását rázta meg, hogy épp Jeruzsálem fennhatósága körül robbant ki a nemzetközi perpatvar. (Erre utal a vers következő sora). Ma viszont minket, magyarokat kétszeresen megráz ez a háború. Egyrészt, mert védtelen embertársainkat látjuk nap, mint nap a híradókban és pályaudvarokon, amint húzzák maguk után a menekülők elszomorító, bőröndnyi, maradék életét. Másrészt, magyar honfitársaink is szenvedő részesei ennek a rémálomnak. Anélkül, hogy akarták volna, csehszlovák állampolgárrá kényszerített nagyszüleik, majd szovjet, végül ukrán polgárrá változtatott szüleik révén kerültek bele a két szláv testvérnép közös veszedelmébe. Akárcsak, Pilátus a krédóba…
Egy nagy különbség azonban megmutatkozik, sőt ránk néz és megkeres minket. Közel 170 évvel ezelőtt magyarjaink az aggodalmon és a távoli bánaton, együttérzésen kívül – a milliós emberáldozatért – nem sokat tehettek embertársaikért. Ma viszont, itt a lehetőség az összefogásra!
Szép példáját adták ennek szülőink, akik a támogatásgyűjtő napokban hozták a szállásra, élelmezésre szánt adományukat, vagy pénzt utaltak a jótékonysági számlákra. Köszönet érte, ez úton is! Hadd emeljem ki annak a szülő-házaspárnak a példaadását, akik egy családot fogadnak be a napokban otthonukba! Isten áldja meg őket!
Az emberi léleknek van egy nagyon erős tulajdonsága: előbb-utóbb hozzászokik minden rosszhoz, még a katasztrófákhoz is. Most azonban, ha majd esetleg még hosszú hetek-hónapok, netán évek telnek el, amíg a mai „krími háború” döreje és majd, annak nyomában, a gerillacsapatok géppisztolyropogása is végképp elcsitul, nem szabad hozzászoknunk, belefásulnunk a szenvedők félelmébe és szenvedésébe! Őrizzük meg éberen a segítőkészségünk első fellobbanását, találékonyságát, örök érdeklődését a hadi kárvallottak iránt! Nem azzal segítünk, ha hagyjuk fölhergelni magunk és mások indulatait, előhívni az olcsó és sablonos ítélkezést. Ez a háború túl bonyolult ahhoz, hogy egy személy, ne adj’ Isten, egy nép iránti szitkozódással föl lehessen fejteni az igazságot. Mert a háborúban pont az az ördögi, hogy mindig az igazságért vívják, de a végére rendre az igazság tűnik el belőle, magával rántva milliónyi sorsot, életet.
Segítsük azzal a békét, hogy a nagyvilág kusza nagypolitikája helyett az egyszerű emberek egyszerűen felismerhető szükségére figyelünk, és azon igyekszünk segíteni – csöndesen, egyszerűen. Úgy, ahogy a béke angyala járni szokott a szétlőtt otthonok ablakzugain át, hogy rátaláljon az életféltés száműzöttjeire. A hátizsákra hajtott gyermekfejekre, s a félébren szendergő anyák csukott pilláira. És csöndesen, egyszerűen hozzon egy kis égi sugarat, virágot, mezőillatot az álommal – levegőt a léleknek.
Kádár Péter
