S ahogy telik az idő, egyre fontosabbá lesz mindez: a himnusz-imádság, a himnusz-ének,

lobogónk, kultúránk és nemzeti hitvallásunk. Szimbólumok ezek, amelyek sokkal többek jelképnél: a létezésünk életjelei. Olyan egyértelmű jelek, mint a zúgó-csobogó hang az élő vízből, mint a tűz pattogása a lángban, mint a szívdobbanás az élő testből.

Mikor még kisebb-nagyobb diáknyi emberkék voltunk, talán még nem értettük és nem éreztük, mennyit jelentenek egyszer majd nekünk ezek a szavak az elsárgult papírra gyöngybetűkkel rótt, ódon fohászkodás mondataiban.

Isten áldd meg a magyart! – mikor kimondjuk, vagy csak magunkban énekeljük, mintha egy ódon, vastag falú, sziklavár bástyájába lépnénk be. Az a hit, amely ebben a sorban, és az egész Hymnus-ban lüktet, maga az erő, a Lélek láthatatlan ereje. Erre a megvallott hitre mondta egyszer a Mester: „én erre a kősziklára építem egyházamat, és a poklok kapui se vehetnek rajta diadalt.” Bizony, nem az apostolok, még csak nem is Péter a kőszikla, hanem a szent vallomásra fölbuzdult halászember. A hitvalló ember, az erős mellkasú, heves szívű ember, a lelkesülni még tudó ember, az őt megszülő, fölnevelő földnek elkötelezett ember ama kőszikla, s az a közösség, amely otthont ad minden, „százhúszat verő szív”-nek!

Atyámfiai, magyarok! Van-e még olyan nép, akinek a himnusza ennyi nemes érzést, ennyi fénylő gondolatot és ennyi glóriás istenfélelmet sugároz, mint a mienk?! Van-e még olyan nemzeti ima, amelyben ilyen sodró, sziklákat hasító életerő feszül, de amely egyedül a megalázó alávettetés ellen hadakozik, máskülönben nem bánt se más népet, se emberi méltóságot?! Aki nem hiszi, zarándokoljon el a gyulai Almássy Kastély himnusz-múzeumába, és hallgassa meg minden más nemzet himnuszával együtt a mienket, újra!

Ez az egy mondat, amelyből még pápai áldás is lett tavaly ősszel, a szívünk közepe kell, legyen! Ez az egy mondat, ami még akkor is jelentsen valamit, ha már az összes többi mondatnak értelme, súlya veszne! Ezt az egy mondatot ne hagyjuk kimosódni a napi hírözön szennyvizétől. Mert ebben a mondatban mintegy láthatatlan talizmánban szorongathatjuk a szívünkre a jelenünket, a megmaradásunkat, a gyerekeink életét, kilátásait, helyét a nagyvilágban és itthon.

Ezt az egy mondatot ránk hagyta a magyar újjászületés, és megőrizték a nagyszüleink, apáink és anyáink. Ezt nem herdálhatjuk el egy tál lencséért, Európa jómódú, de jódolgában megveszett felének vállveregetéséért!

Ez a fohász, mint Mózes égre emelt kezei a döntő ütközet napján, tartják azokat az alapokat és téglákat a falakban, s az épületet, magát, amelyet úgy hívnak, Magyar Megmaradás.

Mert nem kétséges, ma már olyanná lett a világ, hogy benne minden nemzedéknek meg kell vívnia a saját honfoglalása emésztő harcait. Vívni az életért, a puszta létezésért, a teremtett életvilágunkért, az erdeinkért és a madarainkért, kislányaink nyugodt álmáért, kisfiaink naggyá növesztő meséiért. Vívni a kicsinyeinkért és a fiataljainkért, akiknek a szívét és eszét, ha nem vigyázunk rájuk, hamar kiszervezik a világ másik végéből láthatatlan hatalmasok, hogy aztán idegenlelkű rabszolgává alázzák őket.

Ma a fél arcunkat elfedjük, nehogy beszívjuk vagy átadjuk a kórt egymásnak. Vajon, a pusztító gondolatvírusok, lélekfertőző boszorkányságok ellen vigyázzuk-e a gyerekeink lelkét?!

Ma olyan dolgokért kell megharcolnunk, amikről valaha azt gondoltuk, ez magától jön, mert természetes. Pedig, ma már csak a természetellenes, a bukás, az elorzás és a térfoglalás, az átok jön magától. Az áldásért meg kell küzdeni, mint Jákóbnak a révnél.

Ezért, az óvodának, iskolának is több dolga van ma, mint valaha: nemcsak tudást, de érzést is kell átadnia. Esélyt és önismeretet, büszkeséget és alázatot, versenyszellemet és a gyengébbet fölsegítő emberséget. Kultuszt és kultúrát, létezésre és minőségi életre vágyakozást.

Mert az áldás nem jön magától, elébe kell menni: makacs hittel, szívós megmaradni akarással, a világot értő okossággal, s főleg, fohászkodással: Isten, áldd meg a magyart! 

Dr. Kádár Péter