Ebben (is) istenképűségünk nyilvánul meg: nem tudunk nem alkotni, mert bennünk ragadt a teremtés ösztöne. Még az emlékezésben is.

Visszatekinteni a múltba – erre csak mi, emberek vagyunk képesek. Másként tanul az állat, másként az ember. A négylábúakat kondicionálják, a legfőbb főemlősök, mi, viszont épp abban hordjuk embervoltunk egyik védjegyét, hogy képesek vagyunk a tanulásra, amelyben legalább annyi a saját hozzáadott anyag, mint az átvett tudás.

A folyamat nélkülözhetetlen „meghajtója” a rövid- és hosszútávú memóriánk, amellyel úgy hívunk elő valamit a múltból, hogy közben folyton alakítjuk is azt. Ebben (is) istenképűségünk nyilvánul meg: nem tudunk nem alkotni, mert bennünk ragadt a teremtés ösztöne. Még az emlékezésben is.

Ez pedig érvényes a közösségi emlékezésre is. Nekünk, magyar keresztyéneknek úgy alakult a jó- vagy rossz sorsunk, hogy az ősz termései ablakunkon kopogtatva az emlékezésre hívnak. Aradi mártírjaink, bátor pesti srácok, reformátorok, és saját szeretteink – ez a szent, nemes és megbecsült arcképcsarnok sorjázik felénk az őszi hetek-hónapok fordultával.

De mi rejlik ebben a szomorkás, szürke égbolt alatt megtett múltjáró sétában, amikor cipőnk puhán süpped a nedves avarba, olykor bele is bújik egy lépésre. Valami titokzatos erő vonzza gondolatainkat – de nemcsak az elmúltakhoz, hanem, velük, mindig a jövőhöz is. Ahogy az esztendő fordul, s magával fordítja elénk az évfordulókat, minden évben egy kicsit újdonságot hoz nekünk ugyanaz, a régi. Mert egy év alatt magunk is átmegyünk a változáson, így hoz új ízt, hangulatot, érzést és gondolatot az ismétlődő ősi esemény, személy, nemes ügy. Meg úgy, hogy a jövőre is gondolunk közben.

Honvéd tábornokaink, forradalmáraink, prédikátoraink és elment elődeink már részeseivé váltak annak a világnak, ami fölötte van a múló mindennapoknak. Isten tulajdonságát öltötték magukra, amely őt a változatlanság tökéletességében tartja. Ez az állandó és tökéletes Lény a maga sokféleségét mutatja meg a jelen esendő és váltakozó világának. Talán ezért is szólongatja Isten a régi szövetség népét: Emlékezzetek! Mert a jelentől újraírt régi történetben Őt magát ismerjük meg jobban-jobban, évről évre.

Egy szó, mint száz: emlékezni nemcsak kell az utódok tisztes kötelességeként, de érdemes is. Mert az emlékezet mindig valami újat tanít ugyanarról. Ha pedig tanít, akkor abba bele kell vonnunk a gyerekeinket. Meg kell tanítanunk őket emlékezni: legyen az ő életüknek is rítusa az, hogy október hatodikán feketébe öltöznek, huszonharmadikán lyukas zászlót rajzolnak, harmincegyedikén eléneklik az Erős vár a mi Istenünk-et, az utána következő napokban pedig csendben sétálva róják az avarszőnyeget a fejfák között.

Akikre emlékezünk, azokat megidézzük lélekben, lelkünk jelenidejűvé teszi őket. A „mentális reprezentáció”, a tudati előhívás egyszerre minket is beavat a jövőbe: készülünk azok elé, akikkel majd egykor asztaltársak leszünk a mennyei, örök vendégségben.

Dr. Kádár Péter