A Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom által szervezett Tájoló zarándoklat idén július 25. és augusztus 2. között került megrendezésre Budapest és Tata között, mintegy negyven zarándokkal. Két Református középiskolát – a Baár Madast és a Tatai Refit kötötte össze a 120 km-es utunk. A zarándoklat összesen kilenc napig tartott, ebből kettő nap utazás, hat nap gyaloglás, és egy nap pihenés volt.
Az első napot a budapesti Baár-Madas Református Gimnáziumban töltöttük, egy kis ismerkedéssel, majd a pasaréti templomban megtartottuk a nyitó áhítatot. Aztán másnap reggel nekivágtunk a nagy útnak.
A reggeli negyed hatos kelés eleinte szokatlan volt, de hamar megszoktuk. A reggelt mindig tornával kezdtük, így frissen tudtunk nekiindulni a napi útszakasznak. Esti szálláshelyünk mindig más volt, vagy egy sportcsarnok, vagy egy iskola vagy akár egy túristaszálló.
A második nap indultunk Solymárra, ami kb. 15 km volt, ezt a távot könnyedén megtettük. A harmadik napi cél Pilisszentlászló volt, ami már nehezebb volt, ugyanis a táv kb. 25 km-re emelkedett. Fáradtan, de odaértünk.
A következő napot mindenki várta, hisz Dobogókőre indultunk, ahol is a pihenőnapunk kezdődött. Jó volt kipihenni az addigi fáradságokat. A pihenőnapon se unatkoztunk, ugyanis férfi és női napot tartottunk, amikor nők és a férfiak külön csoportokba beszélgettek, a férfiasságról és nőiességről.
Másnap Dorogra indultunk tovább, ahova sikeresen meg is érkeztünk és a helyi református templomban tartottuk meg az esti áhítatot úrvacsorával. A következő napi útvonal bizonyult a leghosszabbnak, ugyanis a táv 27 km volt. Aznap a reggeli áhítaton azt hallottuk, hogy a terveink csak is Istennél vannak, és ő tudja a jövőnket, hisz ő már ott van. El is indultunk, de mindössze 10 km tudtunk menni, ugyanis egy nagy vihar elkapott minket útközbe, így Tokodra segítségünkre siettek barátok, ismerősök és kis buszokkal folytattuk az utat fel a Gerecsére, a Serédi kastélyhoz. Mivel hamar odaértünk, így nyugodtan maradt időnk a kiscsoportos beszélgetésre és az áhítatra is. Ezen a napon megtapasztalhattuk, hogy Isten a rosszból is jót tud kihozni. A Serédi kastély gyönyörű volt, az esti áhítatot a kastélyban lévő kis kápolnában tartottuk meg, így nagyon hangulatos volt. Senki sem gondolta, hogy így fog alakulni a nap.
A következő nap volt a nagy nap, hisz indultunk a végcél felé, Tatára. Ezt az utat nyugodtan, kipihenve tudtuk megtenni. Amikor Tatára értünk a helyi református templomban megtartottuk a záró áhítatot, aztán a gyülekezeti teremben vacsoráztunk. Az éjszakát pedig a Tatai Református Gimnáziumban töltöttük. Az utolsó este kötetlenebb volt, hiszen nem kellett korán kelnünk. Így sokat beszélgettünk és játszottunk. Másnap reggel kipihenve keltünk fel, és szomorúan, de búcsút vettünk egymástól. Többen is meglepetten tapasztalták, hogy már véget is ért a zarándoklat.
Nagyon szépen köszönjük a dorogi, a tardosi és a tatai gyülekezetnek vendégszeretetét, illetve a ,,vihar mentők” segítségét.
A fizikai dolgok után hadd írjak a lelki dolgokról is. A zarándoklat idei témája a jelenlét volt. Minden napot egy reggeli áhítattal kezdtünk, amit mindig máshol tartottunk meg: egy templomban, vagy akár kint a szabadban. Első nap megalakultak a kiscsoportok, melyek minden nap összegyűltek beszélgetésre. A napokat esti áhítattal zártuk, amit az adott szálláshelyen vagy a helyi templomban tartottunk meg. Minden másnap úrvacsorát is vettünk, lezárva a témánk egy-egy nagyobb egységét: a múltat, a jelent és a jövőt. Végig az a kérdés volt előttünk, hogy tudunk mi jelen lenni a ,,mindig jelenlévő” Isten számára. Minden nap volt két ,,csendes szakasz”, ami azt jelentette, hogy egy 15-20 percet csendben megyünk az erdőbe és az adott napi témán, gondolkodunk. Mindig volt miről gondolkodni, és keresni az Isten jelenlétét. Minden csendes szakasz végén lejegyzeteltük, amire eljutottunk. Például volt, amikor a múltunkat vizsgáltuk, hogy hol volt jelen Isten az elmúlt időben.
Ha egy mondattal szeretném összefoglalni az egészet, akkor azt mondanám, hogy a zarándoklat olyan volt, mint az életünk útjának egy szakasza. Voltak nehézségek, kihívások, emelkedők, veszélyes szakaszok, akadályok és még sorolhatnám. De mindezt Isten jelenlétével és az ő segítségével sikerült leküzdenünk. A legtöbb nehéz szakasz után megtapasztalhattuk Isten gondviselését. Hisz ő erőt adott ezeknek a leküzdésében, és mikor fölértünk egy-egy csúcsra a kilátás gyönyörű volt.
Egyik nap a reggeli áhítatot a Prédikálószéken tartottuk meg 639 m magasan. Volt olyan szakasz is, ami nagyon veszélyes volt, és még az eső is esett, mikor odaértünk. Félve, de azt a szakaszt is megtettük. Az ilyen szakaszoknál nagyon fontos az Istenbe vetett bizalom, hogy benne bízva induljunk el. Visszatérve a jelenlétre, leginkább akkor tapasztalhattuk meg Isten jelenlétét, amikor átjutottunk egy-egy nehéz szakaszon, illetve a napok végén. Lehet, hogy tele volt a lábunk vízhólyagokkal és fájt mindenünk, de megtettük az útvonalat és sikeresen célba érhettünk.
Nagyon megérte eljönni erre a zarándoklatra, mert tényleg egy áldott kilenc napon vagyunk túl, ami mindenki számára kalandos és nehéz volt. Másrészről pedig egyfajta pihenés volt, hisz kizökkenhettünk a mindennapokból, a város zajától, és a természetben, Isten teremtésében tölthettük el ezt a zarándoklatot. Egy igével szeretném befejezni: ,,Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok” (Mt. 18,20)
Tisza Péter (Pécs)
