„Csak egy kör” - így szól az Ultrabalaton szlogenje. Idén 20. alkalommal szervezték meg a Balatonkerülő futóversenyt, amelyre most először, a Pécsi Református Kollégium tizenhárom fős delegációja is nevezett. A Refittik csapatának többségét a gimnázium tantestülete adta. Van, aki a nevezéskor kezdett el ismerkedni a futással, és olyan is, aki mögött már több félmaraton áll. 22 óra 51 perc – ennyi idő alatt tette meg a csapat a 209 kilométert. Mi fért ebbe bele? Erről is szól ez az írás. Szubjektív beszámoló a Pécsi Református Kollégium első Ultrabalatonjáról. 

Sok évvel ezelőtt egyszer már neveztem az Ultrabalatonra, ahová végül nem tudtam elmenni, középső gyermekem érkezése miatt. Azóta vártam a lehetőséget, hogy egy csapat tagjaként nekivághassak ennek a kihívásnak. Van, amiért évekig kell imádkozni, de a tények makacs dolgok: kérj, és megadatik. Így történt, hogy amikor szeptemberben megkeresett Szegedi Vera, hogy csatlakoznék-e a Balatonkerüléshez, hálát adva rákacsintottam a Teremtőre, és boldogan igent mondtam.

Nulla óra tíz perckor álltunk rajthoz, az első négy futóként, Molnár Péterrel, Märcz Péterrel és Gálos Lászlóval, amíg a csapat nagy része az igazak álmát aludta. Úgy voltam vele, hogy az UB alapvetően egy komfortzónán kívüli vállalás, s „ha már lúd, akkor legyen kövér”: a csapat második futójaként éjjel egykor vártam az első váltóhelyen csapattársamat. Märcz Péter remek időt futva, szépen hozta az első szakaszt. Átvéve tőle az időmérő csuklópántot, nekilendültem a tizenegy kilométeres távomnak. Ismerős terepen futottam, fiatal koromban több nyarat töltöttem Zánkán és környékén, vízimentőként.

Mi fér bele 209 kilométerbe? Már egészen az elején egy nagy felismerés: fontos, a megfelelő csapat-szintidőválasztás. Az első kilométeren beértem a felvezető kerékpárosokat, akiknek a megelőzése kizárást vont mag után. Ekkor vált világossá, hogy az előttem álló mintegy tíz kilométert laza – futónyelven kettes pulzuszónás, beszélgetős – futásban fogjuk megtenni. Beszélgetni pedig volt kivel, hiszen hamarosan egy kisebb falunyi futó gyűlt fel mögöttünk. Hátranézve, a sok fejlámpás futó olyan látványt nyújtott, mintha egy szentjánosbogár-raj követne az éjszakában. Amikor a két kerékpáros fiúnak feltettük a kérdést, hogy meddig kell ezt az iramot tartani, a válasz némi zúgolódást keltett: „még nagyjából kétszáz kilométeren keresztül.” Nekik ugyanis végig ezt a szintidőt kellett tartaniuk. Ekkor fogalmaztuk meg a sporttársakkal: ez a futás nem fizikailag, hanem mentálisan lesz nehéz. A kerékpáros fiúk mentségére szóljon: érezték a helyzet kínosságát, amit humorral igyekeztek elütni. Végül beletörődtünk a megváltoztathatatlanba: beszélgettünk, jókat nevettünk, éreztük a Balaton illatát, a tó is gyönyörű volt – bár mi ebből nem láttunk semmit, az éjszaka miatt – és a hold megnyugtatóan ragyogott. A váltóponton a fiúk értetlenkedve és némi türelmetlenséggel vártak, hogy hol voltam eddig? Gyorsan összefoglaltam a főbb tényeket, amíg átadtam a csuklópántot. Innen kezdve Molnár Péter, Gálos László, Farkasné Mihályfi Kata, és Szabó Levente is hűen kocogtak a kerékpárosok nyomában, az elkövetkező szakaszokon. A felvezető fiúkon végül valahol útközben – amíg mi, éjszakai futók aludtunk pár órát - megkönyörülhettek a szervezők, mert amikor délelőtt újra bekapcsolódtunk az UB vérkeringésébe, már nem voltak sehol. Tanulságként megfogalmaztuk: bár fontos keresztyéni érték a szerénység, ne becsüljük alá magunkat – lényeges a jól megválasztott szintidő.

Ez a 209 kilométer megmutatta azt is, hogy nincs lehetetlen: bekötött kézzel is teljesíthető a vállalt táv. Gálos László fél kézzel is hozta a mintegy tizennyolc kilométeres szakaszát. Ebben - pár héttel a verseny előtt - még nem voltunk olyan biztosak, amikor az a hír járta be a Refit, hogy „Lapi bácsi levágta két ujját”. A helyzet - hála Istennek – nem volt ilyen súlyos, de azért nem volt magától értetődő, hogy ebben az állapotban vállalja a futást. Hála érte.

Mi fér még bele 209 kilométerbe? Pár perc várakozás, amikor a soron következő futó nem ér oda időben, a váltópontra. Belefér egy eltévedés is, a futóútvonalon. Megelevenedett előttünk – Bánáti-Melczer Réka át is élhette – az eltévedt juh története, amikor egy balkanyart elvétve, futótársunk továbbszáguldott egyenesen. Az isteni gondviselésnek és a közösség megtartó erejének köszönhetően – egy kis telefonos segítséggel - hamar visszatalált a kijelölt útvonalra.

Ez a 209 kilométer megmutatta, hogy a közösségért mindenki – a rutinosabb és a gyakorlatlanabb versenyzők is - a legjobbját hozza a vállalt távján. Megmutatta az önzetlenséget is: vannak köztünk olyanok, akik a közösségért odaszánják az idejüket, hogy kísérőként segítsék körbe a csapatot a Balatonon. Kamarás Zsuzsa, mint villám cikázott a váltópontok között autójával, hogy időben eljuttasson bennünket a megfelelő időben, a megfelelő helyre. Befutóérmet nem kapott, de mi tudjuk, ahogyan mondani szokás: nélküle ez a rendezvény nem jöhetett volna létre.

A 209 kilométerbe belefért egy kórházba szállítás is - innen is jobbulást kívánva Megyesi-Schwartz Kinga férjének, aki kísérőként erősítette a csapatot – úgy, hogy becsúszással, épp odaért a váltásra Kinga. A 209 kilométer alatt az is kiderült, hogy a futás gyógyít. Dénes Dalma tanárnő meglehetősen gyengén, fájó torokkal érkezett a versenyre: a helyettesei készen álltak arra, hogy ha kell, lefutják a szakaszait. Erre azonban nem került sor. Miután a teljes vállalt távot teljesítette, meg nem mondtuk volna róla, hogy betegen érkezett a versenyre. A 209 kilométer alatt csodaként élhettük meg, hogy a gondviselésnek köszönhetően senkit nem kellett helyettesíteni. A közösség erejét, az alkalmazkodókészség, és az empátia magas fokát mutatja, hogy minimális malőrökkel hoztuk, a rövidebb szakaszok miatt igencsak sűrű váltásokat is.      

A 209 kilométerbe egy esés is belefért: Szegedi Vera véres tenyérrel és megdagadt térdekkel adta át nekem a chipes csuklópántot, Balatonvilágosnál. Elszántságát és tűrőképességét mutatja, hogy később, ennek ellenére simán hozta a végső, befutó szakaszt. Világosnál átvéve a „stafétát”, a második tizenegy kilométerembe mindazt a lendületet beleadtam, amit az első szakaszomon a kerékpáros felvezetők megfogtak. Gyönyörű látványt nyújtott a Balaton keleti „kiflijéből” a tó nyugati oldalán víztükörre ülő nap. Igazi UB-s hangulat: hatalmas ováció, zene és tömeg fogadott az akarattyai ellenőrzőponton, ahol áthaladtam – bár a rengeteg kísérőautó között szlalomozva a biztonságérzetem nem hágott a tetőfokára. Majd a tömegen áthaladva, fogalmam sem volt, merre tovább, az út több irányba is elágazott, de jelzést sehol nem láttam. Azonnal eszembe is jutott Réka: nem is olyan nehéz elvéteni az útvonalat. Egy kis kérdezősködés után azonban újra felvettem a lendületet, ami egészen Keneséig tartott, – bár az utolsó pár kilométeren már nehezen tudtam a lemenő nappal megfestett táj szépségére koncentrálni – ahol Szabó Levente lelkipásztornak adtam át a karpántot, és a lendületet. A következő váltóponthoz úgy vágódott be, mint labda a hálóba, és adta tovább a csuklópántot. Örömmel hallgattam, ahogy – a még dolgozó adrenalin hajtotta - kitörő lelkesedéssel mesélt a futásáról, és mutatta az óráján, milyen jó tempót ment. Melegség töltötte el futó lelkemet: a lelkész-fociedző, aki a felkészülés alatt többször hangoztatta, hogy ő bizony „csak labda után szeret futni”, végre megtért.      

Jó volt megtapasztalni, hogy a 209 kilométerbe belefért a váltópontoknál egy-egy ölelés, és biztató szó, amellyel útnak indítottuk a másikat. Belefértek a vicces vagy épp nehéz helyzetek történetei, a jótanácsok és az is, hogy hallgatni tudtunk, amikor arra volt szükség. Több órával futottunk magunk előtt, vagyis az előre meghatározott szintidőnket megelőzve. Az esti, fél tizenegyes befutónál testeben és mentálisan kissé fáradtan, de lélekben emelkedetten léptük át együtt a célvonalat. „Csak egy kör”, de megannyi élmény. Azt gondolom, mindannyian sokat tanultunk, tapasztaltunk és fejlődtünk a kör alatt. A közösségben, és a közösségért végzett sportra hatványozottan igazak Hemingway szavai: „A sport mindenre megtanít.” Legfőképp türelemre, elfogadásra, megértésre, kitartásra és hitre.

Komorné Csernáth Erzsébet

Csapattagok:

Bánáti-Melczer Réka, német tanár

Dénes Dalma Csenge, magyar nyelv és irodalom, történelem, médiaismeret tanár

Farkasné Mihályfi Katalin, földrajz, testnevelés, biológia tanár

Gálos László, történelem tanár

Gombos Brigitta, angol tanár

Komorné Csernáth Erzsébet, sajtóreferens

Märcz Péter, testnevelés, földrajz tanár

Megyesi-Schwartz Kinga, angol tanár

Molnár Péter, PRK Gimnáziumának vezetője

Somogyi Enikő lelkipásztor

Szabó Levente lelkipásztor

Szőrfiné Szegedi Veronika, magyar nyelv és irodalom, földrajz tanár – csapatkapitány

Tényi Nicolette, magyar nyelv és irodalom, olasz tanár

Andrásfalvyné Kamarás Zsuzsanna, angol, olasz tanár – autós kísérő