Ötvös Sándor 1999 és 2003 között tanult a Pécsi Református Kollégium Gimnáziumában. Jelenleg Budapesten él családjával, az építészeti államtitkárságon dolgozik. A keresztyén közösség megtartó és éltető erejéről, mélypontokról és mentőövekről beszélgettünk.
Kárpátalján, Visken élt és nevelkedett. Hogyan került a Refibe?
Akkor egy elég nehéz helyzet volt Kárpátalján. Édesanyám és édesapám is tanárként dolgozott, akkoriban a pedagógusok egyáltalán nem kaptak fizetést, ebből kellett gazdálkodni. Volt egy pécsi tanár-házaspár, akik a református gimnázium alapításánál is nagy szerepet játszottak: Komlósi Sándor és felesége Piroska néni. Komlósi Sándor Karácsony Sándor tanítványa volt, emblematikus személyisége a pécsi közéletnek is. A szüleim és a Komlósi házaspár ismerték egymást, így kerültem általuk Viskről a Pécsi Refibe, nekem akkor a világ másik végének tűnő helyre. Ezt egy kicsit úgy éltem meg, mint Tamási Áron regényében: Ábel az országban. Egy faluból kerültem a városba teljesen egyedül. Amikor hazamentem Pécsről őszi szünetre ’99-ben, életemben másodszor ültem vonaton. Nem akartam eljönni a falumból, nem akartam Pécsen tanulni. A szüleim is nehéz szívvel engedtek el, de tudták, hogy ez egy kegyelmi állapot, ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy a legkisebb fiukat is taníttatni tudják. Szeptemberben kórházba is kerültem, pszichésen nem tett jót, hogy kiszakadtam a megszokott környezetemből. De aztán a Jóisten úgy alakította, hogy a második családom lett a gimnázium és a pécsi közeg. A szüleim közben aktív kapcsolatot kezdtek kiépíteni a Viski Kölcsey Ferenc Középiskola és a Pécsi Refi között. Olyannyira, hogy testvériskolai kapcsolat jött létre a két intézmény között. A gimnázium udvarán álló három kopjafa közül egy Viskről származik, Balázs István fafaragó készítette.
Mit adott az intézmény, ami miatt egy ilyen nehéz kezdet után mégis második otthona lett?
Végül tizenkét évet töltöttem a kollégium keretein belül. Az érettségi után az egyetem évei alatt ott voltam először senior, majd kollégiumi nevelő, később a gimnáziumban is dolgoztam. Amikor elkezdtem a gimnáziumban tanulni, egy épülő közösség volt ott, amely akkor kezdte bontakoztatni szárnyait. Tényleg úgy működtünk, mint egy kis család. Valamivel több, mint tízen voltunk a fiú kollégiumban, de a gimnázium is nagyon bensőséges hangulatú volt. Egy tenni akaró generáció tagjai voltunk. Mindenki aktívan részt vett a közösség életében. Akkor alakult a kamarakórus, amellyel számos olyan rendezvényen vettünk részt, amelyek maghatározóak voltak az életünkben és az értékrendünk kialakulásában olyan sarokkövekké váltak, amiket csak kívánni tudok a mostani generációnak is. Különösen sokat tudtunk építkezni az ormánsági falvak kiszállásaiból. Ezeknek a szolgálatoknak az volt a küldetése, hogy az adventi időszakban elvigyük a gimnázium és az advent üzenetét, reményt adjunk. A színjátszó rendezvényektől a sporteseményekig mindenhol aktívan részt vettünk. Csak egy történet, ami érzékelteti az akkori lelkületet: nem voltunk fociban a legerősebb csapat a városban, de olyan erős szurkolótáborunk volt, hogy ha elmentünk egy városi bajnokságra, volt, amikor azt kérték, hogy a szurkolók ne jöjjenek, mert belehajszolják a győzelembe a csapatot. A színjátszó körrel nagyon sok előadást tartottunk, de volt olyan időszak, amikor Csonka Zsófival csak ketten maradtunk. Akkor is tartottunk irodalmi felolvasó estet, Tüskés Tiborral (író, kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő) irodalmi szakkört szerveztünk. Nekem ma is megdöbbentő, hogy olyan emberen keresztül tudtunk kapcsolódni az irodalomhoz, aki aktív kapcsolatban volt Babits Mihállyal. Ezek az értékteremtő közösségek egy életre meghatározták a személyes értékrendünket.
Van-e olyan emléke a gimnáziumból, amely a mai napig maghatározó?
A kórusélet és a színjátszó kör egészében meghatározó volt számomra. Egy mentőöv volt, ott tudtam bezárkózni a magam világába, mégis közben elkezdtem a közösség részévé válni, így kiemelkedtem saját bezártságomból. Erős tájszólással érkeztem Kárpátaljáról, így az első darab, amiben játszottam, szinte megtalált: az Indul a bakterházból Bendegúz voltam. Ezzel a szereppel a közösség részévé váltam. Alapítók voltunk a Refi könnyűzenei zenekarának létrehozásában is, amivel a Helikonon különdíjat nyertünk. Volt olyan, hogy filmet forgattunk a tanárokkal együtt: elkértük a kamerát a stúdióból, még a lelkészt is bevontuk. Miközben éles határ volt tanárok és diákok között, élő közösséget alkottunk együtt. A volt tanáraim között ma is vannak olyanok, akik a legjobb barátaim.
Mennyire tartotta fontosnak, amikor később a Refiben dolgozott, hogy azt adja tovább a diákoknak, amit ön is kapott az intézményben?
Ez abszolút cél volt. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy tényleg huszonnégy órát voltam együtt a diákokkal. Érdekes megtapasztalás volt, hogy azok a diákok, akik nappal a legvagányabban voltak, azok éjszaka, amikor mindenki lefeküdt, kopogtattak a nevelői szoba ajtaján, hogy az otthonról hozott problémákat átbeszéljük. Ha nem lett volna az az értékrend, amit a gimnáziumtól a keresztyén közösségen keresztül kaptam, valószínűleg nem tudtam volna helyes válaszokat adni. A mai világban, amit egy egyházi intézmény adhat a fiatal generációnak, egy életre szól, és olyan sarokköveket tesz le, amihez bármikor vissza lehet nyúlni.
Meséljen kicsit a jelenlegi munkájáról!
Elég távol kerültem a pedagógia világától. Ahogy Budapestre költöztem, a közigazgatásban kezdtem el dolgozni. Mindig is a hobbim volt, hogy a határon túli magyar közösséggel foglalkozhassak, akkor ez a munkám részévé vált, és így van ez a mai napig. Most is ebben dolgozom.
Hogyan tudja ma megélni hitét a munkájában, hétköznapokban, családjában?
Ez is visszanyúlik a gimnáziumi évekre. Én úgy látom, hogy a Pécsi Református Kollégium Gimnáziumának jelmondata, az a 21. századi magyar nemzet jelmondata is lehetne. Olyan világot élünk, hogy minden abba az irányba mutat, hogy ha a keresztyén közösséget nem tartjuk meg, minden értékrendünk elvész. Mi a családban is sokat foglalkozunk hagyományőrzéssel, aminek része a keresztyén kultúrkör, és itt Budapesten a Szilágyi Dezső téri református gyülekezet keretein belül is ez aktívan tud működni.
Milyen pluszt kapott a Refiben, amiből ma is tud táplálkozni?
Azt, hogy ha az ember az életét egy értékrenddel kibástyázott közösségben éli, jöhet bármilyen nehézség, mindig túl tud lendülni. Amikor 1999 szeptemberében odakerültem a Refibe, nagyjából november közepéig, amíg le nem esett az első hó, minden szünetben kint ültem az udvaron. Még csak beszélgetni sem akartam senkivel. Ha egy ilyen közeg a családájává válik az embernek, egy igazán csodálatos közösségről beszélhetünk.
