Életbiztonságot adó Isten-kapcsolat, hitpéldák, bizonyságtétel jelentősége a nevelésben. Többek között ezekről a témákról beszélgettünk a jubileum kapcsán Sümegi Péternével, a Pécsi Református Kollégium főigazgató-helyettesével.

Hogyan kezdődött a kapcsolata hittel, Istennel, egyházzal?

Anyai nagyanyám és az ő testvérei nagyon komoly gondot fordítottak arra, hogy mihamarabb megismertessék velem az istenkapcsolatot és ennek gyakorlatát. Kiskoromtól kezdve jártam nagyanyámmal és az ő testvérével a budapesti Kálvin téri templomba. Ott szívtam először magamba annak a titkát és élményét, hogy milyen jó az Isten hajlékában lenni. Ez egy máig meghatározó élmény, amely olyan keretet adott, hogy sosem volt kérdés: a vasárnap arról szól, hogy templomba megyünk. A mai napig tudom, mely villamosokkal jöttünk-mentünk. Mindig olyan emelkedett volt a hangulat: a lelkem ünneplőbe öltözött minden egyes alkalommal. Jártam gyerek-istentiszteletre is, de amikor egy kicsit nagyobbacska lettem, jobban szerettem az istentiszteletet. Emlékszem, ahogy felöltözök, az egész rituáléra, hogy felkészülök, elindulunk, mi volt a tanítás a perselypénzzel kapcsolatban, hogy ez miért fontos, és hogy milyen szent lehetőség az adakozás meg az áldozat. Tulajdonképpen ezek a gyökerek. Egyébként az anyai felmenőim mind reformátusok, erdélyi származásúak. Erdélyben született a nagyanyám is, meg a testvérei is. A dédapám, Angyal Sándor, igazgató-tanító volt itt Pécsett a református polgári leányiskolában. Van egy 1930-as bejegyzésünk is egy Bibliában, amit Angyal Sándornak és feleségének adományozott Nyári Pál esperes úr valamilyen jubileumra.

Milyen út vezetett Baranyába, majd Debrecenbe?

Tíz éves voltam, amikor Szentlőrincre költöztünk. Egyedül kerestem fel a helyi gyülekezetet, ahova pécsi lelkipásztorok jártak szolgálni, akkor ugyanis nem volt önálló lelkésze a közösségnek. Amikor konfirmációra jelentkeztem, a megyeszékhelyre irányítottak. Így történt, hogy az akkor még egyetlen pécsi, azaz a belvárosi egyházközségbe jártam az előkészítőkre, és ott is konfirmáltam, majd tagja voltam az ifjúsági csoportnak. Egy alkalommal Budapesten voltunk rokonlátogatóban, amikor az édesanyám nagynénje a továbbtanulásról érdeklődött, én pedig kérdeztem tőle, hogy van-e református intézmény Magyarországon? Mondta, hogy persze van egy, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma. Mondtam, hogy akkor Debrecenbe megyek gimnáziumba. Ő ennek nagyon örült, meg ott az egész család, a régi öregek. Otthon viszont édesanyámék és a környezetem csodálkozva fogadták a hírt. Nem értették miért fontos ez annyira, hogy Baranyából ilyen messzire menjek? Nekem rendkívül fontos volt. Tény, hogy a közel ötszáz kilométeres távolság néha nehézséget jelentett, de ott olyan közegbe kerültem, és olyan sok mindent kaptam, annyi megerősítés vett körül, hogy semmiben nem szenvedtem hiányt.

Mit adott a Debreceni Refi?

Megerősítette azt a református egyházhoz és Istenhez ragaszkodó viszonyulást, amit a család már elkezdett: rendkívüli erős kötődést Istenhez, és ezzel párhuzamosan a hűséget az egyházhoz. Jók voltak az alapok, de amit ott ráépítettek, hozzáadtak, az különleges volt: igazi hitélménnyel gazdagodtam. Ott szereztem meg az életbiztonságot adó Isten-kapcsolatot. Ennek nagyon fontos elemei voltak a hitéleti alkalmak, de nagy szerepet játszott a Kántus, a kollégiumi vegyeskar, ahol igazi lelki vezetésben volt részem. Debrecenben rang volt refis diáknak lenni. Hitpéldák tanítottak bennünket, akiknek a hatása azóta is nagyon erős az életemben. Ha visszagondolok Debrecenre, akkor egy történelmi arcképcsarnok jelenik meg előttem. Nem az egyháztörténetre gondolok, hanem azokra a nagyon elhivatott, hiteles keresztyén életet élő tanáraimra, akik elém élték az Isten szerinti életet. Átadták a legfontosabb értékeket, amelyekkel körülbástyáztak, újra és újra megerősítettek. Az ő jelenlétük, szolgálatuk, elkötelezettségük olyan mintát szolgáltatott, amit az Úristen nagyon szépen belegyúrt az életembe, és ezért nagyon hálás vagyok. Ez szerintem egy óriási ajándék. Nyilván a családi vonatkozás nem kérdés: amit az ember a családból hoz, az elsődlegesen meghatározó, de abból élek, amit a Debreceni Kollégiumban kaptam. A hétköznapokban, a szakmában, a családi életben, a személyes életemben, az Istennel való kapcsolatomban ez minden nap meghatározó és erőt ad.

Hogyan befolyásolták a pályaválasztását a debreceni refis évek?

Minden hitéleti alkalmon részt vettem, amiben csak lehetett: a teológus bibliaórákon, a gimis bibliaórákon, áhítatokon, diákpresbiter voltam. Nagyon fontosak voltak ezek számomra. És valahogy az a kép alakult ki bennem, hogy akkor vagyok igazán református, hogyha lelkipásztor leszek, mert akkor tudom igazán ezt jól megélni, továbbadni, és hogy a szolgálatnak ez a csúcsa. Nagyon szerettem volna lelkipásztor lenni, és úgy éreztem, hogy a Debreceni Refi ezt előkészítette. Az Úristen azonban úgy alakította az életemet, hogy nem lettem lelkész, de többek között a debreceni refis éveket is felhasználva sikerült megérteni azt, hogy lehet másképpen, más területeken is az Úristent szolgálni, elkötelezett reformátusnak lenni.

Nem lett lelkipásztor, ennek ellenére többször tart a Refiben áhítatot, lelki alkalmat. Aki nem tudja, hogy nincs teológiai diplomája, az csak az igehirdetőt látja. Éppen csak a palást hiányzik. Hogyan éli meg és végzi ezt a fajta szolgálatot?

Ebben a kérdésben fontos momentum az, hogy a férjem lelkipásztor. Onnan kezdve, hogy lelkészfeleség lettem, beléptem egy szolgálatba is. A lelkészné jelenléte rendkívül fontos, különösen kis falvakban. Ez önmagában egy szolgálat, szerintem külön hivatás. Az elején többször tartottam bibliaórákat, besegítettem a hitoktatásba. Amikor megszülettek a gyermekeink, kevesebb idő volt minderre, de akkor is segítettem, ahol tudtam. Mindig örömmel töltött el, hogy lehetőségem van a szolgálatra, nagy ajándékként és megtiszteltetésként élem ezt meg. Bár nem lettem lelkész, de a teológiatudomány mindig érdekelt, úgyhogy sok szakirodalmat olvastam és foglalkoztatnak az eredeti bibliai nyelvek. Sok titok és ajándék talált meg így. A refis szolgálatok tekintetében az alapvető terepem az internátus. Úgy jöttem ide, hogy hoztam magammal azt a debreceni mintát, amit átadtak nekem. Feltett szándékom volt a hitélet erősítése, fellendítése, melyen intenzíven dolgoztunk az akkori intézményi lelkésszel. Így kezdtük el szervezni az internátusi bibliaórákat, külön életkori csoportokban. Ezeken az alkalmakon sokszor használok olyan módszertanokat, amelyek más tananyag-feldolgozásokban is nagyon hasznosak. A Szentírást nem tanagyagnak tartom, de a szövegfeldolgozás, értelmezés, a kritikai gondolkozás, a szociális, érzelmi kompetenciák fejlesztése kapcsán sok olyan módszertan van, amit össze tudunk hangolni a teológia tudományával és a Szentírás üzenetével. Hálás vagyok, hogy ezt az utat megtalálhattam. Időnként felkérnek igei szolgálatokra is, ez mindig nagy élmény számomra. Mindig komolyan veszem a felkészülést. Igyekszem a diákokat saját példákkal megfogni, úgy alkalmazni a rám bízott igerészt, hogy érthetőbbé tehessem az üzenetet. Hiszem, hogy az igehirdetés nem egy szakma: meg kell harcolni azért, hogy az üzenet valóban célba érhessen. Oda kell kucorodni az Úristenhez. Olyan közel, hogy valóban megtudhassam, mi az, ami rám bízatott. Fontos a szakmai felkészültség, de én mindig szem előtt tartottam, hogy ne pusztán azt közvetítsem, amit megtanultam, mert az csak emberi munka lesz, hanem kerüljek olyan közel az Istenhez, hogy átjöjjön rajtam az Ő üzenete. Minden ilyen alkalommal megélem azt, hogy az én alkalmasságom az Istentől van. Hálás vagyok az ilyen lehetőségekért.              

Egy ilyen nagy elszánás, elhívás és elhatározás után csalódást jelenthetett, hogy mégsem az emberi tervek szerint alakult a pályaválasztás. Hogyan látja magát most a Pécsi Református Kollégium főigazgató-helyetteseként, internátusának a vezetőjeként? A helyén van?

Igen, valóban csalódásként éltem meg, hogy nem lettem lelkész. Ugyanakkor azt gondolom, az Úristen megmutatta azt, hol van a helyem. Én ezt a területet kaptam, és amit korábban előkészítettek, azt itt kell kamatoztatni, itt kell használni, azzal itt kell alázattal és jól élni. Nagy megtiszteltetés az, hogy a Pécsi Református Kollégiumban szolgálhatok, mert azt gondolom, nem létezik annál nagyobb ajándék, hogy fiatalok és kollégák bízattak rám. Mi egy keresztyén ember feladata? A hitvallás. A hitvallásunk pedig nem feltétlenül szűkül le a lelkipásztori feladatokra. A missziót és a hitvalló szolgálatot laikusként, civilként is tudjuk végezni. Azt gondolom, engem pont erre hívott el az Úristen, és megtanította azt is: Ő jobban ismeri saját terveinket, mint mi magunk. Nem mondom, hogy könnyű volt ezt elfogadni, de hálás és boldog vagyok ebben a szolgálatban.

Miben látja ma a református oktatás-nevelés lényegét és célját?

Nagyon fontos, hogy a hitvallásban kitartóak, állhatatosak és alázatosak legyünk, és könyörögjünk az Istennek azért, hogy adjon elég erőt a folyamatos megújuláshoz, és hogy újra és újra, napról napra fölvegyük ezt a szolgálatot. Egy egyházi intézménynek szerintem fontos szerepe, hogy nevelje a református, keresztyén fiatalokat. „Őrállóként”, hűségesen kell megtartsuk azokat a hozott értékeket, alapokat, melyeket református eleink ránk hagytak. A felekezeti többféleség tekintetében ügyelni kell arra, hogy nyilván nem csak a reformátusokhoz szólunk, de valójában azért a misszión belül a református keresztyén identitás formálása a központi feladat. Hiszem és vallom, hogy nincs olyan tantárgy, amelyen keresztül ne lehetne hitvalló keresztényként jelen lenni a fiatalok előtt. Még a tananyagtartalom átadása során is számos lehetőséget találni arra, hogy átadjunk abból, ami ránk bízatott. Természetesen a hitelesség kérdése a másik fontos dolog. Az én tanáraim úgy élték elém a reformátusságot, hogy azt érdemes követni. Én is igyekszem úgy végezni a szolgálatot, hogy az Krisztus-központú legyen. Nem az számít, hogy hol szolgáljuk Krisztust, hanem az számít, hogy úgy szolgáljuk, ahogyan azt Ő kéri tőlünk. Fontos, hogy tiszta mintái legyünk másoknak. Ezért nagyon sokat kell imádkozni.

Mi az, ami tényleg megszólítja, megérinteni a fiatalokat? Mit tapasztal saját szolgálatában, munkájában?  

A saját élmény nagyon fontos, az őszinteség, a közvetlenség, hogy meglássák rajtam: én is Isten gyermeke vagyok. Sok figyelmet és időt fordítok rá, hogy úgy tudjam őket megszólítani, hogy az embert lássák bennem. A bizonyságtételt nagyon értik, nagyon fogják. Én engedem a diákokat bibliaórán kérdezni, vitatkozni, és engedem akár elirányítani is a témát más irányba, ha azt látom, hogy akkor és ott az a fontos. Ebben a korosztályban nekik nagyon lényeges, hogy lássák, érezzék: fontosak a kérdéseik, kétségeik, nehézségeik, elakadásaik. Fontosnak tartom megteremteni ezt a személyre szabottságot, ezt a biztonságos klímát, hogy oda tudjuk segíteni őket az Úristenhez. Nem erőltetni, hanem segíteni. A többit pedig Oda kell bízni.  

Mit jelent számára a Pécsi Refi?

Egy olyan lehetőséget, ahol az Úristen használhat engem az Ő ügyének képviseletére. Talán hasznos lehetek a fiatalok, a kollégák életében, az intézményi identitás-formálásban részt vehetek. Nem munkahelyként, hanem szolgálati helyként élem meg. Talán azért is ragaszkodom annyira a Pécsi Refihez, mert úgy érzem, hogy szolgálni hívott ide az Úristen. Olyan erős az elhívás és az elköteleződés, hogy minden nap azt érzem: engem az Úristen küld. Nagy ajándék ez. Gyakran rácsodálkozok, amikor elkezdődik a nap, hogy mennyi mindent kínál ide az Úristen naponként. Minél nehezebbnek érzem a feladatot, az Úristen annál jobban benne van. Hálás vagyok azért, hogy fontos kapcsolatokkal ajándékoz meg az Úristen ezen a területen. Hálás vagyok ezért a missziós terepért.