Csonka Zsófia olimpikon, magyar bajnok sportpisztolyban, légpisztolyban, junior európa-bajnok légpisztolyban, európa-bajnok sportpisztolyban. Zsófi 2002-ben érettségizett a Refiben, ahol meghatározó élményeket gyűjtött. Beszélgettünk hitről, sportról, mélységekről és magasságokról.
Hogyan, mikor találkoztál a lövészettel?
A kert végében találkoztam először a lövészettel, egy Slavia puskával lőttünk a bátyámmal és apukámmal üres konzervdobozokra. Aztán néhány évvel később a bátyámat követve én is a lőtéren kötöttem ki. A többi pedig, ahogy mondani szokták, történelem.
Milyen meghatározó élményed, emléked van a Refiből? Mit adott számodra lelkileg a közösség?
Megannyi meghatározó emlékem van a Refiből. Legszívesebben természetesen az emberi kapcsolatokra gondolok vissza. Fontos élményeket kaptam nem csak meghatározó baráti kapcsolatokon át, hanem a tanáraimtól kapott útravalókkal és a kórusos élményekkel is. A kórus, mint mikroközösség abszolút központi szerepet töltött be az életemben. Zenei általánosból jöttem, de új élmény volt a templomi és diakónus szolgálat, amit a kórussal végeztünk, nem beszélve a közös külföldi utazásokról, későbbi erdélyi túránkról. Nagyon szerettem a Refi akkori méretét, tényleg mindenki ismert mindenkit, olyanok voltunk, mint egy kesze-kusza, hatalmas család. Izgalmas volt megélni azt, hogy néhány tanárommal igazán fontos lelki kapcsolatot ápoltam: nem csak tanáraim, mentoraim is voltak, saját példájukkal, nyitott fülükkel segítettek utamon, kiálltak értem, amikor szükség volt rá, hátországot jelentettek a magamba vetett hit kapcsán is. Az utolsó év hozott nehézségeket, hiszen akkoriban még nem igazán volt gyakorlata az oktatásban annak, hogy mit csinál pontosan egy élsportoló, milyen életvitelt, mennyi hiányzást jelent a versenyek, edzőtáborok világa. Ide tartozik az is, hogy egy igazán komoly feszültségekkel teli időszakot végül is feloldás követett, ami szintén fontos momentumként maradt meg bennem. Embert próbáló volt hordozni akkor egy ellentétekkel teli helyzetet, mégis hatalmas erő és életre szóló tanítás van abban, ha egy tanár-diák viszonyban végül a tanár követi meg magát és látja be tévedését. Nagyon tiszteletreméltónak és igazán példaértékűnek tartottam ezt akkor is és tartom most is.
Mennyire jelentett mérföldkövet a hited és annak formálódása szempontjából a Refiben töltött időszak?
Családom által az otthoni hitélet, aztán az életkornak megfelelő templomi hittanoktatás, konfirmáció, közösség addig is részei voltak az életemnek, de új élményt jelentettek a napindító reggeli és a hétköznapi közös áhítatok. Izgalmas volt figyelni, hogyan változom és az osztályközösségünk is az évek alatt, a hittanórák megosztó témáinak tárgyalásában. Refis csapattal voltam először Csillagponton is, ami hatalmas élmény volt.
Egy-egy verseny, az olimpia, és az oda vezető út mögött rengeteg kitartás, lemondás, koncentráció áll, sokszor hullámvölgyekkel, nehézségekkel. Milyen szerepe van a hitednek, az Istennel való kapcsolatodnak ezekben a helyzetekben?
Férjemmel alkotott szövetségünk egyik alapköve a hit, a mindennapjaimból azonban évek óta hiányzik a gyülekezetből fakadó erő, a pécsi közösség. Életformámból kifolyólag nehéz új gyülekezethez csatlakozni, hiszen rengeteget utazom, illetve versenyzem, dolgozom, hétvégén is. A sport érdekes terület, sokat változott a hitről való kommunikáció is. Míg 10-15 évvel ezelőtt furcsa volt hitbéli kérdésekről beszélni a sport világában, addig ma úgy látom egyre több sportoló beszél büszkén hitéről. Mindig törekedtem rá, hogy a sportot és hitet összekötő eseményekre való felkéréseknek eleget tegyek, fontos feladatnak tartom ezt.
Személyes utamban több kegyelmi állapotot is megélhettem a lőállásban, amik igazán mély élményként velem maradnak egy életen át. Életemet és sportpályafutásomat végig kísérő legfontosabb igém amit időről időre elém tett az Úr: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az ÚR, mindenütt, amerre csak jársz.” (Józs. 1,9)
Szerintem kimondottan izgalmas terület az egyéni sport a hit szempontjából, főleg a lövészet a rá jellemző magányosságával. Milyen belső monológ kíséri végig egy-egy versenyt, mi vagy ki szólal meg bennünk az igazán nehéz pillanatokban? Ez egy belső utazás, hullámvölgyekkel és hegyekkel tarkítva. Nem állíthatom, hogy mindig ugyanolyan erős lábakon állt a hitem az elmúlt évtizedekben. Sok helyzet tett próbára, rengetegszer buktam el és viseltem rossz döntéseim következményét, eltávolodva Istentől, megkérdőjelezve oly sok tanítást. De ha stabil az alap, akkor a legnagyobb vihar után is újra és újra ki lehet kötni, és megpihenni a Teremtő előtt, ráeszmélve kicsinységünkre és kérni a további vezetést, gyengeségeink meghaladásának segítését. A kősziklára való építkezést családomnak köszönhetem, annak a rendíthetetlen hitnek, ami megtartotta generációról generációra felmenőimet, amit kaptam mintaként testvéreimmel együtt én is, és amit igyekszem képviselni és továbbadni az életem minden területén.
Van-e olyan történeted, amikor kifejezetten a hit tartott meg, segített át egy helyzeten?
Megannyi ilyen élethelyzet van, amiről beszámolhatnék. A sport miatt most a 2015-ös maribori Európa-bajnokságot hoznám ide példakánt, ami utolsó lehetőséget jelentett a rioi olimpiára való kijutásra, ezért igazán nagy teher volt rajtam. Az év Nagyapám halálával indult, aki valódi kősziklája volt családunknak, egy letűnt kor igazi nagybetűs tanítójaként, egykori presbiterként Nagyanyámmal együtt mások számára is meghatározó szereplő, minta volt. A versenyem napján nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, kérdéses volt a döntőbe jutásom, és amíg vártam, hogy kiderüljön indulhatok-e, csendes magányomban sétára indultam Istennel. Abban a fél órában megjártam a mélység és magasság létráit, éreztem az égi vezetést, ahogy egyszerre kerül bennem új, felszabadító helyre a gyászfolyamat, valamint kapok erőt ahhoz, bárhogy is alakul a verseny, az a javamat szolgálja majd. Új emberként tértem vissza, ahol már vártak a hírrel: döntőbe kerültem. Végül nem csak kvótát szereztem aznap a rioi olimpiára, hanem Európa-bajnoki címet is, amit Nagyapámnak ajánlottam.
„Legyen meg a te akaratod”. Ennél nagyobb megnyugvás továbbra sincs számomra, de tény, hogy néha nagyon nehéz eljutni erre az „egyszerű” pontra, egot, vágyakat, reményeket hátrahagyva, lecsupaszítva lelkünket, átadni magunkat.