„Elég az a belső bizalom, amit hitnek is mondhatunk, hogy nem véletlenül történnek meg velünk a dolgok. Valaki fogja a kezünket akkor is, amikor ezt nem érzékeljük.”
A karácsonyt egy jó ideje már sokan „a szeretet ünnepének” nevezik. A szóhasználat terjedésével egyidejűleg nyomul előre a fogalmak kiüresedése is. Szeretet? Ünnep?
Azért jó őszintén szembenézni elkoptatott szavainkkal, hogy megőrizzük az életünk maradék valódiságát. Ki nyúlna a szintetikus anyagból összegyúrt húskészítményhez, ha ott illatozik az asztalon a mosolygós kacsasült? Ki választaná a tablettás lőrét, ha tölthet a vacsoránál jóféle villányit is? Az életből is a valódi, megélt minőség ér valamit.
Október-november az emlékezés őszi hónapjai. Felidézzük a hősies tetteket, a sorsfordító eseményeket, az aradi vértanú hőseinket, az ötvenhatos bátor fiatalok, diákok és munkások emlékét, akik a magyar szabadságért szembeszálltak a túlerővel. Visszagondolunk a világtörténelem legbátrabb szellemi-lelki vállalkozására, a reformációra. Elgyászoljuk halottainkat, rendbe tesszük a sírjaikat, és gondolunk talán a magunk elmúlására is.
