Csaknem háromszáz éve már, hogy az európai gondolkodás új fordulatot vett ezzel a jelszóval. A svájci Alpok ölében nagybátyja parókiáján gyerekeskedő Rousseau hangoztatta leginkább. Persze, a természetnek más volt a jelentése akkor, mint amire mi gondolnánk. Nem annyira a fenyvesek és lankás legelők idilli világát, inkább az ember eredeti állapotát jelölték a természet fogalmával. A kétféle jelentést, a minket körülvevő világot és a velünk született törvényeket mégis, nyugodtan összekapcsolhatjuk, mert ma mindkettőt súlyos támadások érik.
A világ a huszonnegyedik órában jár. Ami nemrég még természetes szereplője volt az életünknek, az ma már ritkaság számba megy. Tíz-húsz éve erdei kiránduláson egy szép tisztásra érve önfeledten csodálhattuk meg a szitakötők őrült „air racing”-jét, meg a méhek, darazsak, és más különféle beporzók bájos döngését. Ma már csak elvétve találhatunk ilyen különleges helyet. Arról nem beszélve, hogy gyerekkorunkban legalább olyan hétköznapi eseménynek tartottuk, hogy fecskerajok röpködnek fölöttünk, mint azt, hogy verebek gyűjtik a morzsákat a bolt bejáratánál, ahol pár perce a kiflit majszoltuk. Ma pedig már ünnepnek számít, ha nyáron valahol még benépesült fecskefészket rejt az eresz. Ezt a drámai változást ma már egyre többen riadtan észlelik és szóvá is teszik. Polgári társulások, nemzeti és nemzetközi szervezetek alkotják meg mentőprogramjaikat az ökológiai válság ezerféle jelére.
A másik drámai változás azonban egyelőre csaknem visszhangtalanul maradt – néhány üdítő kivételtől eltekintve. Ez, a másik fajta támadás az emberi természet ellen folyik, vagy, mondjuk szebben, a teremtés, az ember, mint a teremtés koronája ellen, ezáltal a teremtői akarat ellen. Mintha valami gonosz manósereg szállta volna meg a döntéshozókat, egyik ország a másik után versengve vezeti be abszurdabbnál abszurdabb új szabályait az ember teremtett, veleszületett állapota ellen. 16, 12 vagy akár már 4 éves kisfiúk, kislányok változtathatják meg nemi azonosságukat – akár a szüleik akarata ellenére.
Iskolai világunkban ma még ahhoz is szülői engedélyt kérünk, ahhoz, hogy gyerekeink védőoltásra jelentkezzenek, vagy Erdélybe visszük őket kirándulásra. Ahhoz viszont, hogy a személyiségük – a természet – e fontos elemébe, miszerint melyik nemhez tartoznak, durván beleavatkozzanak, ezekben az országokban nem kell, nem számít a szülő szava.
Minden jó érzésű, felelős szülőben fellázad valami – igazából nagyon nehéz kifejezni, hogy miért és mi ellen. Keressük a szavakat, a kapaszkodót, és a kiutat, nehogy mi is ide jussunk. Pedig nagyon is reális veszély, hogy az emberi természet kifordítása, a teremtés elleni merényletnek ez a módja nem is soká szembe jöjjön velünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy ami pár száz kilométerrel arrébb divatba jön, annak rövid idő múlva nálunk is követői akadnak.
A bénult tanácstalanság helyett jobb, ha egymással beszélünk, és közösen cselekvésbe kezdünk. Szülők, nevelők, lelkigondozók, pszichológusok, nevelési tanácsadók tudjuk összeadni azt, ami a kezünkben van – gondolatból, tudásból, tapasztalatól, és főként, hitből fakadó elszántságból. Meg kell találnunk egymást és hangot kell találnunk együtt a gyerekeinkkel és a gyerekeinkért mindaddig, amíg nem késő, amíg meg tudjuk menteni Isten teremtésének ajándékát a természetben: a világban és a gyerekeinkben, a jövő környezetében és nemzedékeiben, az élhető, normális és fenntartható élet megmentése érdekében!
Dr. Kádár Péter
