Tizenegy éve törvény mondja ki, amire amúgy, szívből kellene emlékeznünk. Valami olyan csendes, de mély fájó nyilallással, amely csak a karunk kitárásával, ölelésre nyitásával feloldható.
Trianon neve valaha, amikor mi voltunk iskolások, tiltott szitokszónak számított. Csak egymás közt emlegettük, lelkünket elborító, felhős érzésekkel. És tudom jól, tiltakozva idézgettük Schuster Lóriék dalszövegét: „Hajtsd meg, Álmos, ősz fejed, / Élni csak velük lehet!” – „Nem, nem, soha!” – volt rá a nyári sörteraszunk dacos válasza a barátokkal. Bár ilyesmiről akkor nem volt szó a történelem érettségi tételei között, pontosan éreztük, tudtuk, hogy a P. Mobil Honfoglalása (Új haza) áthallásos az országcsonkolás elfogadására az internacionalista, „szocialista hazafiság” jegyében.
Az azóta eltelt negyven év (!) lassan valamilyen feloldást hozott nekünk is, mai, örök vén, lázadó kamaszoknak: megértük, hogy megértsük: lehet úgy is jóban lenni a szomszédainkkal, hogy közben nem áruljuk el a véreinket, a gerincünket egy igazságtalan békerendszer előtt meghajlítva. És fordítva, lehet úgy is gondoskodnunk a határon túlra rabolt rokonainkról, hogy közben nem rúgunk bele a szomszédainkba, sőt, még egymásba is kapaszkodhatunk velük, hogy együtt erősebbek legyünk a nagyvilágban.
Ám, ennek a közösségi komfortérzetnek egy nagy ára van: soha nem feledhetjük el, és nem hagyhatjuk megmásítani, ami volt, és soha nem feledkezünk meg azokról, akiknek a hazájuk nekünk odaáttá lett. Ehhez nap, mint nap és évről-évre föl kell adnunk az önző magunkba zárkózást, hogy csak az anyaországi ügyek legyenek az ügyeink, és azt, hogy féltékenyen rosszaljuk, ha arról hallunk a hírekben, milyen segítségeket kapnak a sepsiszentgyörgyi, ungvári, rozsnyói, lendvai magyarok Csonkaországunk államától.
Nekünk keresztyénekként is van mondanivalónk a népek, nemzetek és határok dolgában. Ezt mondja a Zsoltárok, Istent megszólítva: „Te szabtad meg a föld minden határát” (Zsolt 74, 17). S hogy ez nem pusztán elméleti teológia, annak belátására elég ránézni a Kárpát-medence műholdképére. Önmagáért beszél.
Másrészt, a „Szeresd felebarátodat!” parancsa sem maradhat az elmélet magaslataiban. A felebarát az eredeti bibliai összefüggésben első sorban a rokont, honfitársat jelenti. Tehát, ott kezdődik a szeretet isteni kötelessége, nem pedig a nagy, globális összeborulásban, ami mindig is ideológia, elmélet, hivatkozás marad, valami másra – leginkább, világbirodalmi terjeszkedésre. Az egyetemes nagy humánum mindennapi tűzpróbája ott van, hogy mihez kezdünk a saját nemzettársainkkal, a velünk élőkkel, a hozzánk tartozókkal.
Akik egész életünkben magyarul tanulhatunk, imádkozhatunk, mesélhetünk viccet, vásárolhatunk és intézhetjük a hivatalos ügyeinket, talán soha nem érezzük át, milyen érzés az, amikor valakire rászólnak, mert azt a „bűnt” követte el, hogy önkéntelenül az anyanyelvén szólalt meg.
Minden jelesebb költőnket, írónkat szíven ütötte egykor a magyar sors, ami 101 éve beteljesedett. Akkor, a húszas-harmincas években ez nem volt kérdés sem népieknek, sem urbánusoknak, még kevésbé volt jobb-vagy baloldaliság tárgya. Minden magyar egyként emelt szót, s emelte magasra az összetartozás zászlaját. Ez így volt – akkor még. Ma sem kellene ennek másként lennie!
Befejezésül, hadd szólaljon meg Juhász Gyula összefogásra hívó Trianon című versének ez az idézete:
„Trianon gyászos napján, magyarok, / Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók ,/ Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött / Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel / S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez, / A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.” Kádár Péter
