A karácsonyt egy jó ideje már sokan „a szeretet ünnepének” nevezik. A szóhasználat terjedésével egyidejűleg nyomul előre a fogalmak kiüresedése is. Szeretet? Ünnep?
Azért jó őszintén szembenézni elkoptatott szavainkkal, hogy megőrizzük az életünk maradék valódiságát. Ki nyúlna a szintetikus anyagból összegyúrt húskészítményhez, ha ott illatozik az asztalon a mosolygós kacsasült? Ki választaná a tablettás lőrét, ha tölthet a vacsoránál jóféle villányit is? Az életből is a valódi, megélt minőség ér valamit.
Pedig, nagy keletje van most a szeretet fogalma felhígításának. Újabban arra is ezt használják, hogy ha valakinek nincsenek fenntartásai semmivel szemben, például azzal szemben, hogy meggondolatlan szülők más neművé operáltatják át a gyereküket. Az így értelmezett „szeretet” széttárja a karját: hát nem mindegy, ki hogyan szereti…?! Ugyan már, nem élünk a középkorban!” Az így felfogott „szeretet” óvodásokat bolondítana transznemű királyfikról meg dragwitch boszikról szóló műmesével.
Ebben a folyamatosan imbolygó, vírustól, népvándorlástól és természeti csapásoktól rázkódó világban biztonságot ad minden, ami valódi. Kisimító érzés, ha azt tapasztalom, hogy akivel beszélek, azt mondja, amit gondol, és úgy szól, ahogy érez. Láttatni engedi valódi énjét, ezáltal a valóság egy szeletét. Ha tudom, hogy a férfi férfi, és a nő nő, és az is akar lenni; és nem sértek meg vele senkit, ha azt mondom, tipikus német, vagy tipikus magyar, mert ő sem szégyelli, hogy éppen az, sőt, még büszke is rá. Mert hát, van olyan, hogy nemi jelleg, létezik nemzeti karakter, és ez egyáltalán nem megbélyegzés. Sokkal inkább az a méltatlan az emberhez, amikor senkinek és semminek nem lehet minősége, mert tilos karakteresnek lenni. Mintha már indulna Madách végjátéka, a falanszter pokla. Mindenki egyforma abban, hogy mindenki semmilyen.
Nem elég a globális terhek cipelése, de az is ránk nehezedik, hogy hamis beszéd ült a szánkra, amelyben nem az számít, hogy valójában milyen szándékkal mondtad, amit mondtál, hanem hogy mit lehet belemagyarázni a szavaidba. Lassan kirekesztőnek minősül az is, ha valaki semmit nem mond másokról, pusztán magáról, és csupán annyit, hogy magyar, hogy keresztyén, és az is akar maradni – tiszta szívből. Mert azokat szeretné szeretni, akikkel összetartozik. De ebből nem következik az, hogy akik nem a mieink, azokat gyűlöljük. Csak hát, az ember a világot nem ölelheti át a végtelen „szeretetével”, erre csak Isten képes. Mi azokat tudjuk megérinteni, akiket elérünk, akik között élünk. Washingtonból könnyű a gyöngyöspataiakat „szeretni”. A szeretet hiteles mérőeszköze a testvér és a szomszéd, a földi, meg a honfitárs. Ha pedig valakik hasznot húznak és a vesztünkre játszanak földönfutó tömegek exportálásából, az már végképp nem szeretet. Az már valami nagyon más.
A karácsony újra és újra tesztel bennünket. S ha a napi testhőmérés nem volt fölösleges októbertől az iskolaajtóban, talán ez az évenkénti megméretkezés se hiábavaló. Az ünnep, a valódi ünnep nem hagyja ki az ünnepeltet a történetből. Így, az igazi karácsony nem a „szeretetünnepnél” kezdődik, amely névtelen és személytelen, tehát mindenki olcsón felpróbálhatja, hanem egy személynél, aki otthagyta a fényben úszó tökéletesség magasát és lejött hozzánk, a por és hamu világába. Jézus a karácsony lényege. Csak Ő. És ha Ő, az isteni személy ott van a körben, akkor létezik te és én, akkor valóságosan ott vagyunk az ünnepben. Az élet ünnepében. Az isteni emberszeretet ünnepében.
Az, hogy a szeretetet hamisítják, régi trükk. Már közel kétezer éve, az Újszövetség korában is vizezték, mert már akkor is volt kereslet a gondosan csomagolt szellemi tömegtermékekre. Ezért figyelmezteti az öreg János apostol fiatalabb társait: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.” (1Jn 3, 18) Vagyis, hamis beszéd, nyelvpolitika és „korrekt” mantrák helyett szóljanak tetteink és a szívünk, érzéseink valódisága a szeretetről. A szeretet a maga valódi természetességében igazi ajándék lenne mindenkinek – egész évben.
Dr. Kádár Péter
